Márta néni Menő Manója

Ez volt az első foltvers, ami igazán izgalomba hozott. Mert hogy lehet azt ábrázolni képben, ami nincs. Ami elmúlt. Lehet, hogy ha egy óráig néznétek a képet magatok is rájönnétek, hogy mit akartam, de kinek van ennyi ideje. Tehát elmagyarázom.
Menő Manó (na láttam már belőle jobbat is) tele élettel gyalogol felfelé az úton, kezében égő fáklya, a tűz, a láng, az élet, a szenvedély. Szive ép, (bár a benne ábrázolt férfi és nő nem ér össze de a szive ép, egészséges.) A könyv nyitva, mert olvas, a kottán a hangjegyek, mert zenét hallgat, a bőröndcimkék, hogy utazik, és a rajt-cél közt legalább két út van, ami kicsit tekervényes, és változtatni tudja. A RAJT-on a fordított J jelzi, az élet nem fenékig tejfel de akkor is el kell indulni.

A visszafelé út maga mögött ugyanezek a jelképek elromolva. A szivét összetört, nem találja önnön bocsánatát, az elvarratlan szál , a könyv csukva, már nem olvas, a kottáról hiányoznak a hangjegyek, és útja a rajt és cél közt csak egyenes. A bőröndcimkékről lepergett betűk mert már nem utazik. Lassan elenyészik, meghal, de a sír kopjafája, ami lent ezt jelképezi ugyanabból az anyagból van, mint a fenti fáklya, és abból is tűz jön ki, ezzel jeleztem hogy Élj most....

Érzem, hogy ez a vers többet érdemelt volna, valami csodát, valami soha nem volt megújulást, valami nagy felfedezést, de Neruda majdcsak mebocsájtja.